MorMor

Ezúttal egy MorMor ficcel (újból csak félperces szösszenet, vegyétek a fejem) jelentkezem (halvány lila gőzöm sincs, mi legyen a cím, SEGÍTSETEK), Sebastian Moran szemszögéből. Első Sherlock fandom alkotásom a blogon. Figyelmeztetés: helyenként durva nyelvezet, valamint attól tartok még gyakorolnom kell a karakterhűséget.

Keserves nyöszörgéssel köszöntöttem a reggelt.

Az első dolog amit megpillantottam, az a plafonról lefelé lógó lámpa volt – ami nem is igazán nevezhető lámpának, inkább egy megtekeredett vezeték és egy kétszáz wattos égő csonkjának. Lámpabura az nincs – a főnök szitává lőtte unalmában.

Kinyújtóztattam a lábam – bár ne tettem volna. Egy barna sörösüveg csörömpölés közepette hanyatt vágódott, a tartalma fokozatosan szétterült a parkettán. Az utolsó söröm volt. Bassza meg. Megvakartam a tarkómat, miközben hatalmasat ásítottam. Körülnéztem és próbáltam behatárolni, hol is vagyok pontosan. Ja, megvan. A lakásom padlóján. Megpróbáltam feltápászkodni, mire beleléptem a kiömlött sörfoltba. A picsába.

Beletöröltem egy szimpatikus ruhadarabba az enyhén sörszagú talpam, majd egy fehér trikó után nyúltam, ami a szobában álló szék háttámlájára volt terítve, meglepően precíz módon összehajtva. Gyanús – gondoltam, miközben egy jól irányzott mozdulattal kiroppantottam a nyakam és a hátam – Felettébb gyanús, és hogy a gyanúmat beigazoljam, beleszimatoltam a szövetbe. Ez az illat…

-    Felébredtél, cicamica? – kérdezte egy lágy, elnyújtott hang a hátam mögül.

Megfordultam, mire a főnökkel, a bágyadt képű Jim Moriartyval találtam szembe magam, aki látszólag kényelmesen befészkelte magát az ágyamba. Bárgyú vigyorral bámult rám a paplan alól, ami az egész testét elfedte, kivéve a seggét, ami roppant szembetűnően kandikált ki a takaró alól. Megpróbáltam elterelni a figyelmem, megbízóm kecses domborulatairól – a fal irányába fordultam és a kezeim közt gyűrögetett ujjatlant egy gyors mozdulattal magamra öltöttem. Mégsem kéne egy szál boxerben parádéznom, bár ha jobban belegondolok, nem az enyém a leghiányosabb öltözék a helyiségben…

Lehajoltam az ágy mellé hanyagul levetett farmer nadrágomhoz és kiszedtem a hátsó zsebéből a cigis dobozomat. Felpattintottam a fedelét, és csalódottan konstatáltam, hogy már nem maradt egy szál sem.

Felegyenesedtem, majd zavartan tekintettem végig a szobán, ami jelen pillanatban egy aknamezőre emlékeztetett – robbanás után. Inkább csatatérre; – tűnődtem a Marlboro feliratot hirdető dobozt az ujjaim közt forgatva – a tegnap estére tekintettel.

-    Hé, Seb… - szólalt meg Jim, mire unottan felé fordultam.

Egy szál blázt forgatott az ujjai közt, meglehetősen hívogatóan. Az ágyhoz léptem, mire elkapta a cigit előlem, megragadott a dögcédulámnál fogva, és erőteljesen lesmárolt. Valamit valamiért, végül is. (Csodálkoztam, hogy nem zavarja a tegnapi sörtől és rántott csirkétől zamatos, fogmosatlan szájízem és a kétnapos borostám, de ő tudja…)

A tarkójára csúsztattam a kezem, felborzolva a hajszálait, miközben visszacsókoltam. Nem olyan durván és követelőzően, mint ő, de ezt már megszokhatta. Játékosan ráharapott az alsó ajkamra, aztán szétváltunk. Pár centi távolságból bámult rám azzal a tipikus kacér nézésével és egy fürge mozdulattal az ajkaim közé csúsztatta azt a bizonyos maradék cigarettát.

Az ágy mellett tornyosuló gardrób – mellékállásban fegyvertár – felé somfordáltam és kitártam az egyik ajtaját (ami kilincs, fogantyú és egyéb hasznos segédeszköz hiányában kurva nehéz volt). Felnyúltam a legfelső polcra, félre söpörve két teli táras stukkert és egy sosem használt, kibaszottul csicsás Westwood nyakkendőt, amit még a főnök ajándékozott nekem karácsonykor. Hamarosan a kezeim közé akadt egy öngyújtó, amit egy félig lekopott tigris portré díszített. Ki tudja, mennyi ideje porosodott itt a szekrényben, úgyhogy nem fűztem hozzá sok reményt, de legnagyobb meglepetésemre még volt benne elég gáz. Meggyújtottam a szám végéből csüngő cigit, mélyen letüdőztem, majd elégedetten pöfékeltem ki magamból a füstöt. Megpróbáltam füstkarikákat formázni, de nem jött össze. Visszadugtam a cigarettát a számba, majd felöltöttem a terepmintás nadrágomat és beleugrottam a sáros – valamint nyomokban kutyaszaros, attól tartok – bakancsomba. Letelepedtem az ágy szélére és egy halk puffanással hanyatt vágódtam. Jim lábszárcsontja bökte a lapockámat.

-    Nézd ezt a ribancot – nyújtotta át a főnök a mobilját. A kijelző egy nagy mellű szőke nőt mutatott, feltűnően túlméretezett, horgas orral megáldva.

-    Mi dolgom vele? – kérdeztem és visszadobtam a készüléket a mellkasára.

-    Adabel Drescher. A német hírszerzésnek dolgozik. Dolgozott. – javította ki - Égesd ki a szívét. Vagy nyúzd meg és készíts belőle cipőt. A részletek nem érdekelnek.

-    Hol találom?

-    Portsmouth. Londontól sacc másfél órára a déli parton. Komppal utazz és a tengerpart menti lepukkant motelben hálj; így nem keltesz feltűnést – magyarázta. Arthur Montgomeryt keresd, ő a recepciós és a besúgóm. Ha megmakacsolná magát, nehogy lefizesd, dugj fel egy teli tárast a szájába – dalolni fog, mint a kismadár.

Feltápászkodtam az ágyról, miközben roppant egyet a jobb vállam. Hanyagul elnyomtam a parázsló cigi maradványt a már jobb napokat is megélt Martens bakancsomon. A főnökre sandítottam. Felült és csupasz hátát a falnak támasztotta. Felvont szemöldökkel vizslatta végig a szobát.

-    Sebastian… Mintha ideküldtem volna egy bejárónőt a múlt hónapban. Mi lett vele?

-    Á, tudod, hogy megy ez – legyintettem – Valahogy mindig kinyírom őket.