Öngyilkos parádé

ééééés... *dobpergés* Sheriarty!

Cirkusz AU (aminek az égvilágon semmi értelme) és nagybetűs angst. Úgy vélem, ezzel mindent elmondtam.

Sherlock Holmes egy tíz méter magas emelvény tetején állt, keskeny ugródeszka közepén, egy cirkuszi sátorban.

A drapp színű ponyva csúcsot formázva meredt az égnek a feje fölött. Közönyös ábrázattal bámult le a közönségre. Ebből a magasságból az összes ember lehetetlenül aprónak tűnt. Komoly arcú szülők a gyerekeikkel, akik izgatott tekintettel pásztázták őt a magasban. Megnyúlt képű nyugdíjasok és tinédzserek, akiknek az arcát kékre színezte a mobilkészülék delejes fénye, amit feszülten nyomkodtak. Még a talpig koszos kis utcagyerekek, akik fizetés nélkül szöktek be, ők is őt figyelték. Mennyien eljöttek… és mind az ő ugrását várja.
 

Felzengtek az olajozatlan fanfárok, öblös hangú dobok peregtek, a cintányérok hangja szembeszállt az üdvrivalgó közönséggel. Egy férfi a nyakába emelte a kislányát. A porondmester - Jim Moriarty képében - széles vigyorral az arcán rohant előre. Leemelte fekete cilinderét, bal kezét oldalra tárva mélyen meghajolt, mire a közönség tapsviharban tört ki. Felegyenesedett és megigazította bíborvörös nyakkendőjét. Szemérmesen rákacagott a díszes publikumra, majd visszahelyezte fejére a cilindert. Lassan elhallgatott a zenekar. Köszörült egyet a torkán és megkocogtatta az öltönyére erősített mikrofont próbaképp. Simogatóan lágy hangon beszélni kezdett a közönséghez – felkonferálta a soron következő produkciót.
 
A reflektorfények kigyúltak és Sherlockra szegeződtek. A fényesség elvakította, idegesen összeráncolta a homlokát. A hófehér bőrén tajtékzó izzadságcseppek megnedvesítették a testhez álló, makulátlan, fekete dresszét. Rakoncátlan sötétbarna tincsei csapzottan lógtak a homlokába. Tekintetével kajtatni kezdte Moriartyt a fényözönön túl, kisvártatva rá is akadt. Egy asztal mögött ült keresztbe vetett lábakkal, ujjbegyeivel izgatottan dobolt a maga elé helyezett cilindere kemény fedelén. Széles vigyorra húzta a száját, határozott vonalú szemöldökét felvonva figyelte Sherlockot.
 

Ugrania kell, tudta jól. Tartozik neki egy zuhanással. Felszegte a fejét és nagy levegőt vett. Opálos tekintetével maga elé meredt. Az arcán kifejezéstelen tekintet ült. Két karját elegánsan kitárta, és biztos léptekkel indult egy az ugródeszka vége felé. Minden egyes lépténél nyárfalevélként remegett alatta a vékony, műanyag deszka. Megcsapta a fülét a távolból egyre hangosabban dübörögő dobszó, minél inkább konszonanciába kerülve a szívdobogásával.
 

Már csak pár lépés. Érezte, ahogy szíve a torkában lüktet, de az arckifejezése továbbra is változatlan maradt. Úgy döntött, a végső pillanatig magába zárja az érzelmeit – mindig is ezt tette. Elfojtotta magában a kémiai fogyatékosságát, hogy mások szemében felsőbb rendre emelje önmagát. Megtorpant a palló végénél. Lehunyta a szemét és egy másodperc töredékére felderengett benne Moriarty képe, ahogy baljósan vigyorogva bámul rá. A dobok zaja egyre élénkebben harsogott elnyomva a közönség csendes moraját.

Sherlock hátra lendült, majd előre lökte a testét. Rohamosan zuhanni kezdett. A levegő belekapott a hajtincseibe – homlokából hátra taszította a frufruját. Egy pillanattal később már a talajon találta magát. A nézőtér elnémult, a dobszó hirtelen abbamaradt. A földről tömör porfelhő szállt fel a teste körül keringve. A fejéből sűrű vér kezdett ömleni, kisvártatva patakká cseperedett. Utolsó erejével oldalra vetette a fejét – látta, ahogy Moriarty két kezével egy fehér táblát nyújt az ég felé, vörös tízessel a közepén. A szám vérrel volt festve, és apránként lecsorgott Jim vigyorgó arcára folyva. A vércseppek szabályosan gördültek le a képén – ez volt az utolsó dolog, amit Sherlock Holmes látott.

Lehunyta a szemét és onnantól már nem érzett semmit.